Özvegy a balogunyomi harang: elvitte a párját a háború.
Két öregasszonnyal álldogáltunk a viharvert harangláb alatt, amikor az utca túlsó feléről átszólt a harmadik.
— Ma este pontosan hallik a harangszó, igaz-e Anna? Ki mit tud lesz a tévében.
Így tudtam meg, hogy Szíj Anna harangozó.
— Nő létére?
— Rám maradt. Nem is tudom már, hány éve, éppen amikor az utolsó kanász elköltözött a faluból, a szomszédomat bízták meg. Azmeg hol harangozott, hol nem. Földje volt, állatja, dolgozott reggeltől estig. Ű kért meg engem, úgyis egyedül vagyok. Ügy gondolta, jobban ráérek. Először csak helyettesítettem, aztán egészen rám maradt.
— Régebben a kanász volt a harangozó?
— Hajnalban ő verte fel a falut, este meg utána csendesült el minden. Amikor én még fiatal voltam, esti harangszóra haza kellett érni.
A fiatalság szeretett volna sokáig kint lenni. Elmentünk a kanászhoz, és addig rimánkodtunk neki, míg beleegyezett: később konditja meg a harangot.
— Nem jöttek rá a turpisságra?
— Akkor még nem volt óra minden házban.
— Ki fizeti magát Annanéni?
— Régebben az volt a szokás. hogy házanként hét kiló
gabonát adtak. Van, aki megadja most is. Én senkitől sem kérem. így sokan hallják ingyen az „úrangyalát”.
— Ezenkívül?
— Ha meghal valaki, kiharangozom. Meg temetéskor is szól a harang. Versenként öt forintot fizetnek. Egy részét átadom a plébános úrnak. Üj harangkötélre, meg Ilyesmire.
— Minden húzás, öt forint?
— Nem úgy van az. Kis megszakításokkal harangozok. Egy strófa három perc, öt forint.
— Szoktak-e segíteni magának?
— A gyerekek. Mindegyik itt ugra-bugrál, könyörög,
hadd harangozzon. Ha nagyon sürgős a munka, délben megengedem nekik.
— Szereti a gyerekeket?
— Nem jobban, mint azok engem. De látná, mi van nálam Anna-napkor. Egy héttel előtte már sütök, főzök. Jönnek köszöntőbe. A végén csak az udvaron fér el a sok virág.
— Máskor is eljönnek a gyerekek?
— Persze. Be-benéznek. Együtt énekelünk. Mesélek nekik. Azt igen szeretik. Amelyik már megnőtt, elhív ballagásra, lakodalomba, keresztelőre.
— Hány éves, Anna néni?
— Hatvanöt.
— Miből él?
— Tsz-nyugdíjas vagyok.mA háború előtt Pesten dolgoztom. 13 éves koromtól egyfolytában. Szolgáltam. Aztán hazajöttem, cséplő-csapattal jártain. Szakácsnő is voltam.
Amikor megalakult a tsz.még traktorra is ültem, mint a férfiak. Végül aztán csibenevelő lettem. Most meg lám, harangozó vagyok.
— Rokonai vannak?
— Heten voltunk testvérek. Többen élünk itt a faluban. A tévét igen szeretem,a húgomhoz járok nézni. Rádióm az van, meg újságok,könyvek. Sokat olvasok. Énnsoha nem unatkoztam a világban, A házamat is magam hozattam rendbe. Régebben
sok libát tartottam. Most már csak kettő van. Az egyik örökös kenyéren él.
— Jó előre megszolgálta az életét. Az ember öreg korára megbangul, ez a lúd meg megokosodott. Van vagy 24 éves, A szomszédasszony kislibáit mind lejárta az autó.
Az én Nyanyám meg (így hívja a libát) megtanította a kicsiket, hogy csak az árok széléig mehetnek. Meg nem ölném semmiért se. Éljen, ameddig jólesik neki. Megérdemli.
Megnéztem Nyanyát. Hát bizony megviselte szegényt az idő. Totyogni sem tud már.